2011. február 6., vasárnap

Tamás-mise igehirdetése - Krámer György


Lk 17, 20-21

Az unokái az utolsó ítéletről kérdezik templomba járó idős nagyapjukat. Nagyapó! Mi lesz majd akkor, ha eljön az Úr napja? – Akkor? Akkor az Úr Jézus mindent a feje tetejére állít! – válaszolja az öreg. Néhány nappal később látja ám, hogy az unokái folyamatosan kézen állnak, és azt gyakorolják, hogyan tudnak kézen állva ide-oda menni. Hát ti meg mi a csudát csináltok? – kérdi tőlük az öreg. Mi csak gyakorolunk az Úr napjára, hogy amikor Krisztus mindent a feje tetejére állít, akkor ne lepődjünk meg.

Minden nézőpont kérdése, szoktuk mondani. És természetesen megvan a jól kialakított saját nézőpontunk. Az, ahogyan mi látjuk a világot. Az, ahogyan szerintünk vannak a dolgok. Ahogyan mi elképzelünk, kialakítunk, igaznak tartunk dolgokat.

Soha! Komolyan mondom, hogy soha nem vettem észre a miatyánkban azt, hogy mindennapi kenyér kérésénél többes számban kérünk. „Mindennapi kenyerünket! Add meg nekünk ma. Bár így mondtam, mégis határozottan tudom, hogy ilyenkor mindig csak magamra gondoltam. Add Uram, hogy legyen mit ennem. Add, hogy jól bánjak azzal, amit tőled ajándékba kaptam! Bár a kérés többes számban hangzott, a nézőpontom, a kiindulási alapom arról szólt, hogy én lakjam jól, hogy nekem legyen mit ennem, hogy én ne maradjak éhen.

Mondhatnánk azt, hogy ez önzőség, de nem hiszem. Szerintem rosszabb a helyzet. Nem az önzéssel van a baj. Inkább azzal, ahogyan a világot általában magunkon keresztül látjuk, értelmezzük. A nézőpontunk hibás.

Gimnazista koromban kezdtem el gondolkodni az Isten dolgairól. A modell, amit felépítettem magamnak úgy működött, hogy magamba szívtam a körülöttem levő világot, elgondolkodtam rajta, aztán kialakítottam a véleményemet. Elkezdtem gondolkodni hitről, Istenről, a világ dolgairól és aztán kijelentettem magamnak, másoknak is, hogy a világ szerintem ilyen meg ilyen, a hit igazsága ez meg ez, az Isten pedig ilyen és ilyen.

Mintha én határoznám meg azt, hogy milyen is ez a világ. Elég eltéveszteni a nézőpontot és máris egy fejre állított képet látunk. A mi fejre állított képünk, amiről azt hisszük, hogy ilyen a valóság, onnan indul ki, hogy ÉN. Mintha tényleg mindent a porszemnél is sokkal kisebb énünk határozna meg. Nevetséges ez az önteltségünk.

Valójában a világot egyáltalán nem alakítja az, hogy mit gondolunk róla. Azért mert mi azt gondoljuk, hisszük, hogy ilyen meg ilyen, attól még senki és semmi nem fog mihozzánk igazodni.

Annál jobban meglepődünk mi, amikor valaki fordítva teszi fel a kérdést: Mennyit ér a hited, amikor találkozik az élet valóságával? Kipróbáltad már hogy mi történik akkor, amikor kilépve önmagad szűkösségéből, kipróbálod azt, amiben hiszel? Amikor nem az a kérdés, hogy te mit gondolsz a világról, hanem az, hogy a világban mi történik veled?

Például mindannyian felsorakoznánk a mögé a hitvallás mögé, hogy Isten előtt Krisztusban egyformák vagyunk. Ezt így gondoljuk hisszük. Nincsen fehér fekete, nincsen sárga vagy kreol. Nincsen magyar vagy román, nincsen magyar vagy cigány stb. Szép, vállalható gondolat.

De mi történik akkor, amikor az elsős gyermekim hazajönnek az iskolából, egy félévnyi tapasztalattal a hátuk mögött és azt mondják: „Tudod apa ez nagyon fontos: cigányokkal barátkozni sohasem szabad.” Mi történik ilyenkor? Amikor okosságunk lepattan a világ valóságáról. Amikor kiderül, hogy önmagában attól, hogy ÉN erről mit gondolok, még semmi sem történik, semmi sem változik.

Azt, hogy Isten előtt egyek vagyunk, csak akkor fogom először megsejteni, amikor a kislányommal beszélgetve megpróbálok belelépni a valóságba. Amikor kilépve önmagam biztonságos páncélja mögül, megnézem, hogy mennyit is ér az én nagy igazságom, hitem és reménységem a valóságban.

Persze önmagunkban maradni sokkal kényelmesebb. Senki sem háborgatja önigazságainkat, ha megmaradunk saját körünkön belül. Igaz semmi közünk nem lesz így a valósághoz. Valami igazi, valami valóságos, valami élet-azonos csak akkor születik meg, amikor kilépünk önmagunkból, amikor megváltozik a nézőpont, még ha így feje tetejére áll is a világ.
Amikor Jézust az Isten országáról kérdezik egészen pontos helymeghatározást ad. Az Isten országa nem benned van, nem bennem, de még csak nem is Jézusban önmagában. Az Isten országa közöttetek van. Azokban a cselekvésekben, kapcsolatokban, eseményekben, amikor kiléptek önmagatok zártságából és a másik felé fordultok. Közöttetek valósul meg az Isten országa.

Mindennapi kenyér jár mindenkinek! Hangzik önmagunkban való igazságunk, üresen kongva, felszínesen, hamisan pendülve. Egészen addig, amíg meg nem mozdul a kezünk, forogni kezd az agyunk, lendületet kapnak közösségeink és megnézzük, hogy vajon mennyit is ér ez a gondolatunk a valóságban.

Az LVSZ nagygyűlésén egy áhítatban valaki azt mondta: Ahogyan mi bánunk az élelemmel, és az iható vízzel eljátszottuk azt a jogunkat, hogy könyörögjünk a mindennapi kenyérért. Mert hiába mondjuk, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, igazából eszünkbe sem jutnak azok, akiknek nincs mindennapi falat kenyerük sem, nemhogy elegendő.

Mint egy filmforgatáshoz készült használaton kívüli makett-város. Ilyen a hitünk, ha csak bennünk él. Tele van hamissággal, felszínességgel, önteltséggel.

Az Isten országa közöttetek van! Nem neked kell megmondanod, hogy milyen is az Isten valósága. Nem is egy nagy tanítót kell keresned, aki majd elmondja. Egyszerűen csak fordulj oda a másik felé és kilépve önmagad védettségéből, tapasztald, hogy mi történik ebben a köztes térben.

Tapasztald, hogy mi történik, amikor nem elvont gondolat csak a hited, hanem egy kinyújtott kéz lesz, amelyik ad, vigasztal, vagy megsimogat. Tapasztald, mi történik akkor, amikor a távoli, az ismeretlen, az arctalan embertársad egyszer csak része lesz az életednek, ismerősek lesznek vonásai, a hangja. Amikor nem csak benned, hanem közöttetek történik valami.

Krisztus kilépve védettségéből, Isten valóságának biztonságából emberré lett. Megteremtette annak a lehetőségét, hogy Isten országa itt lehessen közöttünk. Miért érnénk be önmagunk zárt, hamis, felszínes, élettelen, magányos valóságával? Miért érnénk be kevesebbel, mint a valódi, az igazi élet, az Isten országának közöttünk történő valósága? 
Ámen

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése